Kodolányi János: Boldog Margit című regényének részeit felolvassa Törőcsik Eszter. Petrányi Luca Futás Szent Margittal című projektje.

10 Extázis

09 Szent

08 Felholt

- Menjünk? - kérdezte Margit, s felállt az ágyról.
A társalkodóház küszöbén még fohászkodott egyet, azután belépett.
A terem hátsó falánál, éppen szemközt vele, ült a cseh király. Béla izgatottan állt az ülő király mellett. Aggodalmaskodva nézett Margitra, de elmosolyodott, amikor látta hófehér alakját, s elégedetten bólintott.
Margit csodálatos volt. Akik eddig csak piszkosan, kócosan, rongyosan látták, nem hitték volna, hogy ő ez az álomszerű, légiesen könnyed jelenés.
Margit látta, milyen megdöbbentő hatást tett a cseh királyra. Hideg maradt, mint akinek örökre eljegyzett vőlegénye van, s bizonyos benne, hogy vőlegényével szépségben, hatalomban, szeretetben, jóságban, hűségben nem vetekedhet senki.
- Bocsáss meg, Jézusom - rebegte halkan -, hogy engedék atyám parancsolatjának, s megmutatám magam. Látni akarának díszben, felcicomázva, ahogy az ő hívságos szemüknek tetszik. Nem hagylak el, aminthogy tudom, te sem hagysz el engöm, Jézusom, Uram, örök vőlegényöm. Úgy jövék ki tőlük, ahogy bémenék: híven tehozzád, s gondolatban sem hűtlenül...

Margit gyötrődő aggodalommal figyelte anyját. 
- Tudom, Istennek szentöléd magad, hiszen mü es Istennek szentölénk még születésöd elötte. De atyád nemcsak atyád, hanem kerála egy hatalmas országnak, sok milliom embörnek s kreszténnek, s ivadéka egy nagyerős, régi nemzetségnek, mely nagy kerálokat, fejödelmeket, vitézöket és szentöket ada a velágnak. Tudod, leányom, Keletön szernyő feneködéssel várja alkalmas üdejét Tartarosz réme, hogy esmég letiporja a kresztén népöket, s vérbe-tűzbe döntse országunkat. No, hát itt vagyon cseh kerál ünagysága. Hadakoza atyáduraddal, de Isten megvilágosejtá elméjét s készteté, hogy nyújtson békejobbot, kössön szövetségöt. Tudom, hogy nem akarod, de gondold meg. Tudom, atyád s anyád akarata, ország sorsa, kreszténség üdve erős hatalommal biztat majd, hogy győzd le magadat.
Margit halk, de erőteljes szóval mondta:
- Nem gondolkozom, anyám. Már most megmondhatod cseh kerál ünagyságának, én megtartom fogadásomat, s nem leszök sönki felesége soha.
A király szétvetett lábbal megállt előtte, s kipirult arccal meredt rá.
- Nemde, szerető lányom - mondta recsegő hangon -, a te szüleid vagyunk-e? És az isteni parancsolatból tartozol engödelmességgel nekünk! 
Margit összeszorított ajakkal hallgatta. Mosolygott.
Hangja szelíden csengett a nagy teremben, mint a méhzümmögés:
- Én tégödet, kerál atyámat és én uramat és tégöd, kerálné asszonyt, anyámat azokban a dolgokban, mellyek Isten szerént és Istennel vagynak, elesmérlek. Azokban kedég, kik Istennek ellene vagynak, sem tégödet, kerál, atyámnak nem mondlak, sem tégödet, kerálné asszony, anyámnak nem mondlak. Mert meg vagyon írva: ki el nem hagyja énéröttem atyját, anyját, nem méltó énreám, nem löhet tanejtványom.

07 Ottakar Hazassag

Isten kegyelmesen a segítségére sietett. Mert egy alkalommal, a kertben járván, egy bokor alatt sündisznót talált. Először megcsodálta a kis állat gyors menekülését, majd gombolyaggá való összehúzódását, de azután éles gondolat cikázott át az agyán. Óvatosan megfogva a kis állatot a tüskéinél, fátyola csücskébe emelte, és gyorsan a konyha felé futott vele. Szerencséje volt: a füstös boltívek alatt csak Ágnes szolgálót találta. 
- Hamar, hamar, ézös felem - suttogta Margit, félrevonva a kis cselédet -, valamit kérnék tőled, amég a többiek bé nem jönnek. 
- Itt vagyon ez a kis süldisznó - folytatta Margit suttogva, s óvatosan kitakarta a fátyolában tartogatott állatot. - Vidd a kertészhez, és kérd, ölje meg, és készítse el a bőrét. De ne áruld el, hogy én kívánom.
Másnap megkapta a sündisznó kiszárított bőrét. Tűt, fonalat s kést vett elő. S miközben a hegyes tüskék minduntalan felvérezték a kezét, nagy türelemmel sikerült a keskeny szalagokra vágott bőrből flagellumot varrnia és korbácsa nyelére erősítenie.
Este, veternye után, odasuhant szerennai László úr leánya, Erzsébet soror mellé.
- Kedves soror, kérlek, jöjj vélem a kapitulomházba.
- Mit akarsz ott ilyen késő estve? - kíváncsiskodott a soror.
- Jézus szerelmére kérlek, jöjj, és ne kérdözz.
Erzsébet megvonogatta a vállát, s vele ment a kapitulomház felé.
Amikor beléptek a hatalmas terembe, Margit egy asztalkára tette mécsesét, s fátyola alól elővonta a sündisznóbőrből készült korbácsot.
- Diszciplinálj meg, ézös néném, Jézus szerelmére kérlek.
- Szívesen - mondta a soror, de azután jobban megnézte a flagellumot s megdöbbent. - Ezzel verjelek-é? - kérdezte szemrehányóan.
- Ezzel. De kérlek, ne szólj senkinek.
- Nem szólok, de ez a flagellum... - hebegte a soror tétovázva, s hol a korbácsot, hol Margitot nézte.
- Ne gondolj véle, hanem verj - biztatta Margit kipirulva, s égő tekintettel nézett Erzsébetre.
Erzsébet megállt a félmeztelen leány fölött, s habozva nézte. Margit sovány vállából élesen ütött ki a vállperec karéja, bordái egytől-egyig látszottak, hátát át- meg átszelték a diszciplínák vessző- és korbácsütésének vörös, kék és fényes fehér csíkjai. Meggörnyedve várta az ütéseket, s mély imádságba merült.
A soror nem akart lesújtani. De Margit feltekintett, s látva, hogy tétovázik, makacsul követelte:
- Üss, üss, Jézus szerelméért!
Erzsébet mély lélegzetet vett. Nem tagadhatta meg szerzetestársa kívánságát. Ha bűnt követett el, és vezekelni akar, nem állhatott útjában. 
- Üss, üss, ézös felem - susogta révülten Margit. Arcán a fajdalom nyilallása villant át, hogy azután elragadtatott, édes kéj fesse pirosra. Ajkai megnyíltak egy kissé, kebeléből mély sóhaj szakadt fel. - Jézusom, teérted - susogta lázasan.
Erzsébet hát újra és újra lesújtott. Igen erős nő volt, azért mások is meg szokták kérni, hogy diszciplínálja őket. A csendes, elhagyott nagy kapitulomházban, a mécses reszkető világánál, a falra festett szentek szeme láttára ütötte-verte leborult társát a kegyetlen ostorral. És be kellett hunynia a szemét, hogy ne lássa a vércsíkokat, a felszakadó bőr szörnyű látványát.
Végre megelégelte, ledobta a korbácsot s várt. Margit sokáig maradt még a földre borulva, ajka értelmetlen szavakat suttogott, szeme a bogarával fordult felfelé, keblére nyomott karja reszketett.
- Ne szólj sönkinek - suttogta rekedten, alig forgó nyelvvel. - Köszönöm, Jézusért…

06 Sundiszno

(Olimpiádisz) kimenvén Margit cellájából, kérte (Katerina) priorissát, ne engedje dolgozni Margitot, adasson neki job étket, több tejet, mentse fel néhány napra a hosszú térdeplések alól, s ne engedje, hogy a konyhán megerőltesse magát a szolgai munkában.
Be is hivatta magához azonnal a kapitulomházba.
Margit sápadtan, csendesen lépett be, s mélyen bókolt. 
- Leányom, rendölöm, hogy öt napon át kétszer annyi húst meg kölest egyél, kétszer annyi tejet igyál, mint szoktál, s még egy-egy kupa bort is adjanak neköd naponként. Sápadt vagy, s mondják, változásod vagyon. Testöd elgyöngüle, véröd megfogyatkozék, nyugodnod s ennöd-innod kell. Öt napon átal csak a legszorosabb ájtatosságot végezd, s megtiltom, hogy ezenfelül egyéb zsolozsmákat mondj, s külön imádj az egyházban. Csak akkor szabad térgyepülnöd, amikor a szörzés avagy szertartás parancsolja, azontúl nem. No és még osztán azt is megtiltom, hogy öt napon átal bétedd lábodat a konyhára. S hogy vizet avagy fát hordj, mosogass, súrolj, nehéz holmit cipelj. Megértéd, leányom?
- Meg, anyám.
- Hát jól vagyon - engedte le egészen mélyre a hangját a priorissa, azután hozzátette: - Kerál leánya vagy, gonddal ügyelünk reád, atyád ünagysága előtt nem akarunk szégyent vallani.
Margit már indult az ajtó felé, de megállt, s hirtelen megfordult.
- Anyám, szólani akarok még.
- Hadd halljam - csodálkozott a fejedelemasszony.
Margit mély lélegzetet vett, sötét karikákkal aláfestett, barna szemét élesen a fejedelemasszony arcára vetette.
- Imádságaimat és zsolozsmáimat ez öt napon átal is csak úgy mondom meg, mint eddig. És annyit térgyepölök, amennyit eddig, s amennyit a község minden tagja térgyepöl.
És bemegyek a konyhára is, és hordok vizet meg fát, súrolok is. És nem eszöm s nem iszom többet, s nem kell bor sem, asszonyom, mint eddig sem kelle, és másnak sem kell… Sönki néköm nem parancsolhat s nem tilthat olyat, asszonyom, azmi a szörzéssel vagy lelköm parancsolatjával ellenközik. Én nem vagyok kerál leánya, atyám az Isten, anyám Szíz Mária nagyasszonyunk, egy méhben feküdött feleim a szentök és boldogok. Örökös jegyösöm Jézus Úr… Bínös vagyok, asszonyom, tudom. Nagy bínös. Ördöng béjár hozzám a cellámba, és gyötör a hálójában… Te kedég, asszonyom, torkosság bínébe akarsz vinni, megtiltod imádságimat és zsolozsmáimat, munkámat nem engeded elvégeznem, s kerál leányának mondasz, noha mezehtelenül születénk, s mezehtelenül távozunk a halálba. S az Úr előtt nincs különbség kerál és rabszolga, férjfiú és asszonyállat, dús és szegény között. Ezt mondja Jézus Úr, s ezt parancsolja pápa úr üszentsége is… És azki csak mondja, de nem cselekszi, olyan, mint ama fejérre festött koporsó, melyben undokság és dohosság vagyon.
A fejedelemasszony végre legyintett, s bágyadt, de nagyon reszelős hangon mondta:
- Hát én nem hadakozom véled, leányom. Tégy, amit akarsz. De megmondom mestörödnek es, atyád uradnak, anyád asszonynak es, hogy nem felelök érted.

05 Vitaba Szall

(Margit) egy éjjel borzasztó álomra riadt. Szorongó szívvel ült fel, és kétségbeesve hányta magára a kereszteket. Azt álmodta, hogy kedves, meleg karok fonódtak a nyaka köré, arcához sima, meleg arc simul, fülébe szelíd, ringató szavak duruzsolnak. Jól ismert s mégis szokatlan hangok voltak ezek, olyanok, mintha sokszor hallotta volna őket, de mégis idegenek és izgalmasak.
- Szeretlek, kicsim - duruzsolt a hang, miközben a sima arc az arcához simult, és a karok egyre szorosabban fonódtak a nyakára. - Ne hagyj el, kicsim... Te kedves, te gyenyerő, te ézös. Te vagy az én vigasztalásom, kedvesöm, szerelmetös galambom...
Arra riadt fel, hogy vadul, egyre vadabbul csókolja valaki az ajkát, érezte a fogak kemény élét, a rátapadó száj forró vonaglását... És ő is csókolta ezt a szájat, ölelte a fejet, mely ráhajolt... És mintha a szavakat, melyek a fülébe duruzsoltak, már nem is az a másik, hanem ő maga suttogta volna. Kéjes, édes borzongás vonaglott rajta végig, s a csókok szédületében egészen elernyedt.
Erre riadt fel. Szíve vadul vert, hallotta a siket csendben gyors, tompa dobogását.
Mi volt ez? Ki csókolta álmában így? Emlékezett arra az éjszakára, amikor Beszpörimben ott ült az ördöngös novícia ágya szélén, s a novícia nézte őt forró, sötét, révült pillantással. Igen, emlékezett, Benedicta szorította kebléhez így az ő fejét, az suttogott a fülébe ilyen édes szavakat, az csókolgatta így. Didergett. Vad rémület szorongatta. Sápadt volt, kiáltani szeretett volna.
- Jézus Úr, segélj, ótalmazj - sóhajtotta összekoccanó fogakkal.
De még valamit hallott! Mintha fekete szárnyak suhantak volna át a szűk kis cellán, minduntalan beleverődve a falba. Nagy, fekete, messze kiterjesztett szárnyak. S mintha egyre tisztábban hallotta volna a vastollak zörgő koppanásait. Már tele volt szárnyakkal a cella. Már férni sem lehetett tőlük... Ördöngök lepték el a cellácskát, ördöngök voltak minden talpalatnyi helyen, nem lehetett kilépni az ágyból.
Minduntalan arcán érezte az álombeli arc simogatását, ajkán a forró csókokat s a fogak keménységét, nyakán a szorosan ölelő karokat... És mindez olyan édes volt, hogy Margit vére felforrott belé. Lelke mélyén kajánul sóvárgott az ördögi vágy: még egyszer álmodni, még egyszer érezni azt az édességet…
Nem tudta, hogy merült ismét mély, kábult, nehéz álomba, csak akkor tért magához, amikor a nap már sütött. A cella kedvesen, megszokottan mosolygott rá a hajnali fényben, nem volt a fekete szárnyaknak nyomuk sem…
Keresztet vetett, kiszállt az ágyból, s dideregve lépkedett a térdeplőhöz. Leborulva a feszület előtt, buzgó imádságba merült.
Amikor elvégezte ájtatosságát s felkelt, valamin megakadt a szeme. Odament, undorodva nézte.
A sarokban, az ablak alatt, dermedt álomba merülve hevert egy nagy, sötét, vastag éjszakai pillangó.
- Ördöng… - suttogta Margit, s borzongva hátrált.

04 Bunos Alom

- Hát, bizony, ily hatalmasnak, ragyogónak, kényösnek s törhetetlennek érezé magát ez egész ország, verágocskám - sóhajtott (Olimpiádisz) soror. - Ki veteködhetnék a mü ménöseink, csordáink, nyájaink, mezeink s erdeink, tanyáink, falvaink és büszke városaink erejével? Ki mer fel is tekénteni hadaink fegyvereire, töménjeink erejére?
De jöve a nagy zavarodás, jöve Isten ostora, Batu úr, s jöve tartárok véghetetlen serge, röttentő keménysége, s jöve a megaláztatás, szenvedés, siralom és vérnek áradása. Sírás, jajgatás és fogak csikorgása lőn akkor, s nyögénk Isten sújtó ostora alatt. Ledőlének a várasok, és tűz emészté meg a falakat, kard járá át a csecsemők szívét, Tartarosz népe tombolt az asszonyokon, és megárada a vér folyama. Legjobbjaink, azkik csakolyan bínösök valának, mint én es, a te szegény, gyarló anyád, elveszének a még élösebb kard, még rúgósabb íj, még sebösebb nyilak, még keményebb szüvek tiprása alatt. 
Isten hatalma röttentő, s nem lehet vele szömbeszállani. Lázadozék akkor, kedvesöm, mert bínös valék, imádék Istenhöz, Jézus Úrhoz, menden szentökhöz s boldogokhoz, de csak azt kérdözem imádságaimban: mért vevéd el, mért öléd meg? Mért tiprál le engöm? Mért e sok keserőség, vér, pusztulás, gyötrelöm, könny és vér? Mért tevél sömmivé az egész országgal egybe?
De Isten jó - folytatta nyugodtabban. Itt vagyok ez klastromban, hogy éjjel-nappal szolgáljam őt, s bélássam, mindön hívság! Mindön üresség! Mindön hatalom csak ingó szalmaszál, mindön fegyver megcsorbul a nagyobb fegyver előtt, s mindön szűv összvetörik a keményebb szűv előtt. Földek, barmok, falvak, rabszolgak, kéncs, ruhák ragyogása, mind-mind hívság...
- Mert mindön mulandó - susogta Margit ábrándozva.
- Elmúlnak a népök, országok, hadak, elmúlnak a nyelvek, várasok, elmúlnak a kövek, elmúlik a test öröme, szépsége s kevélysége, mindön-mindön elmúlik... Mindön elmúlik… - ismételte Olimpiádisz. - Elmúlik az egész élet es, szétomlik testünk, porrá válik, s nem leszen többé öröme és vigassága…
- Mindön elmúlik…
Hallgattak. Margit arra gondolt, hogy meghal az apja, anyja, testvérei, meghal mind, akit ismer és szeret, s eljön az óra, amikor neki is halnia kell… 
- Anyám - rebegte -, én rettegök.
- Mitől, kedvesöm?
- Halál hatalmától.
- Csak rettegj, jó az, ha rettegsz. Úgy kerülsz közelébb Istenhez. Hogy meneködhetünk? Meg kell tagadnunk naponként, azmi halandó, s meg kell ragadnunk, azmi örökkévaló. Tagadd meg testöd minden kévánságát, kedveském, evést, ivást, ölelést, gazdagságot, pompát, ruhát és ékkövet, lovat és földet, apát és anyát, testvért és rokont, országot és nyelvet, mindönt-mindönt, ami elmúlik, s a halált hordozza magában is.
Megborzadunk bizony mi erősebbek es a halál elött. Sírj csak, sírj…Sirasd őket s magadat es, mert a könny megmosja a szüvedet.

03 Haboru Halal

- No, verágocskám, - mondja szelíden (Olimpiádisz), s megsimogatja (Margit) fejét - hát mostanában nemigen térsz bé hozzám. Régön ügyelöm én, hogy bánt valami. Mondd meg hát, kicsim, nyisd meg a szüvedet anyád előtt…
- Mindönki képmutató - mondja végül Margita suttogva, s elfordítja az arcát. Olimpiádisz meghökkenve nézi. - Hazudik mindönki…
- Hát ezt meg honnét vevéd esmég? Ki mondá ezt a bárgyúságot, he?
- Nem mondá sönki, írva vagyon - folytatja szinte ridegen Margit. - Viperák fajzatai. Kívül fehérre festvék, mint a koporsók, bévül undokság és fertelem vagyon bennük. Jézus Úr mondá…Csak a gonoszak igazak, anyám. Mert ük nem mutatnak mást, csak a valóságos gonoszságukat.
- Úgy hát te is képmutató vagy? Fejérre festött koporsó?
- Én... én is… - dadogja egészen elhaló hangon. - Isten a szüvembe lát, s az én szüvem sem olyan, mint te hiszöd, anyám. Mert én büszke vagyok atyámuramra, anyámasszonyra, mert keráli személyök. És büszke vagyok Istefán bátyámra is, mert ü a kisebbik kerál, s badáros lova vagyon és fényös fegyvere. És utálom szegény Zsuzsa nénit meg a koldusokat is, azkik röggelente idegyülnek a kapuhoz alamizsnáért, anyám. Utálom a rondaságukat, betegségüket. S azt kérdözöm: mért nem halnak meg? És utálom a mosogatást, a mocskos edényt, utálom még a betegházat is meg a beteg sororokat. Hányhatnék, ha látom üket ...
- Imádj, kislányom, hogy Isten szabadéjtson meg bínös gondolataidtól - tanácsolja végül (Olimpiádisz). - Mindnyájan bínösök vagyunk, de kérnünk kell a kegyelmet, hogy megtisztuljunk.

Margit az első eset után egyre gyakrabban járt a konyhára, és segített Zsuzsának s a sororoknak is. Eleinte kiküldték, sőt erővel ki is vezették, penitenciát szabtak reá, de ez mit sem használt. Mosolyogva, makacs kitartással csak megjelent a konyhán, s a szegény, rettegő Zsuzsát elhallgattatva azzal, hogy királyi gőggel ráparancsolt, feltűrte ruhaujjait, s munkához látott. Gyorsan tanult, s nagyon ügyes kezű volt. Erejét meghaladó munkát végzett, már azt sem akarta megengedni, hogy segítsenek neki. Ha figyelmeztették, hogy összepiszkolja magát, igy szólt:
- Vajon Isten szentjei úgy levének-e szentök, hogy meleg feredőben ülének, hajokat olajjal kenék, s bársonyban, selyömben, aranyban s ezüstben pöffeszködének a világban? Csak járjanak kényösen az espánlányok, kerál lányának meg kell aláznia magát - mondta Margit.
S ha Katerina asszony megkérdezte:
- Hol tanulád mindezt, te leány?
Keményen a soror szeme közé nézett, s mint valami öreg írástudó, felelt:
- Azki magát felmagasztalja, megaláztatik, s azki magát megalázza: felmagasztaltatik.
- Úgy, de nem ebben kell értenünk - vitatkozott vele a mestere.
- Mindönben kell értenünk, mert ha csak mondjuk, s nem cselekesszük, képmutatók vagyunk, viperák fajzati, fejérre festött koporsók.

https://budapestgaleria.hu/_/flaszter/

Teljes szöveg / English text:

https://drive.google.com/file/d/1EQo5RNKS71x48T5nE1bPQ0l7pHGJZkbq/view?usp=drive_link

02 Koporsok

A szűk kis konyhában Zsuzsi néni meg a hetes soror: Katalin szorgoskodott. A tűzhelyen izzott a parázs, sistergett a rostokon a hús. Hatalmas fazékban tej púposodott. Zsuzsi néni piszkos vászonruhájában, bekötött fejjel éppen a széles tűzhely mellett állt, és nagy óvatosan a tejesfazekat akarta elhúzni, hogy a tej ki ne fusson. Amikor a gyermekhad berohant a konyhába, Margit ügyetlenül meglökte Zsuzsi nénit, és a szegény öregasszony (mert már, nem szolgáltak jól a lábai) megingott. S elsikoltotta magát kínjában: - Bestye kölyke!
A forró tej elöntötte a kezét könyökig. Elugrott a tűzhelytől, kezét sziszegve a szájához kapta, különös módon táncolt fájdalmában, s hol nézegette, hol keservesen fújkálta a hólyagos bőrt. S vonított, mint a csapdába lépett állat.
- Ajjajaj, Ukkon verje, Ukkon verje... Ajjaj, hogy az Isten áldja, áldja meg. Ajjaj, ez a rusnya kölyök megööölte a kezemet...
A hetes soror aggodalmaskodva hajolt a leforrázott kéz fölé, s úgy tapintotta meg, mintha parázsba nyúlna.
Margit rémülten állt a kavarodás közepette. Szinte megmeredt egész testében. Csiklandó sajnálat bizsergett végig raja, szeme kerekre nyílt, arca elsápadt, majd szájába gyömöszölte az öklét, és keserves sírásra fakadt.
- Nem akartam... Nem akartam ... - zokogta, s apró lábai szaporán topogtak.
Fejét elfordította, hogy ne lássa a zsírtól fénylő, vörös kezet, de szeme sarkából csak oda-oda kellett pillantania. Valami úgy húzta ahhoz a pecsenyeforma kézhez. Szerette volna megcsókolni, hogy ne fájjon, s hogy érezze ajkain a hólyagos bőr tüzes érintését. Aztán meg mintha a maga kis keze égett volna.
Olimpiádisz lépett nagy sebbel-lobbal a konyhába. Már kívül hajtogatta a magáét:
- Ostoba népe, mit teve mármeg? Ahol én ott nem vagyok ... Mi lelt bennötöket, ti Isten szegényei? Hát veled mi történe, he? Mit ríssz, te kis verág?
Eliana soror csitító hangon mondta el, mi történt. Margit most nem toporzékolt, csak sírt csendesen, és vörös kezecskéjét bámulta. 
- Ó, ó, nédd csak, csupádon-csupa hólyag a keze szegénykémnek. Láttatok már ilyet? Mit tevél, te kis verágszálam, eggyöm? Ki bántott? Mi lelte a kezecskédet?
Mintha nem is Zsuzsi néni égette volna meg a kezét, mind odasereglettek köré, s rámeredtek a madárszárnyként remegő kézre. Csakugyan, vörös volt, vörös, mintha leforrázták volna.
- Nem akartam… Anyám, én igazán…igazán nem akartam…- szepegte csukladozó hangon. Az ördöng…
Olimpiádisz ezután a gyermekeket kikergette a konyhából, megszidta Zsuzsi nénit, mert tűri, hogy örökké a konyhában rendetlenkedjenek.
- Mit szól kerál urunk, kerálné asszonyunk, ha látni jönnek a gyermeket, s megpillantják gyenge kezén a piros foltot? Még azt hiszik, nem törödünk véle. Csak az kell még, hogy ez a szegény kis lélök is elvesszék. Kedig Istennek szántuk.

BREATHING VOLCANOES