Átkozottak 


Átkozott vagy, 
hogy fának születtél, 
lepusztult dombhátú magányomra, 
napjaim tömegsírjára jelnek, 
-- hol gyökereid közt 
elásott csöndre lelnek, 
s vesztett csókok szomorúságával 
összefekszenek 
elfelejtett arcúakkal ismeretlenek.

Átkozott vagy, 
hogy fának születtél 
-- rajtam fú' a rossz halál, 
hideg szél. 

Akarásod ág-bog álom, 
tövis a szó a szádon. 
-- Magányoddal mért szerettél, 
csók-avarral eltemettél, 
hitemhez így ragaszkodtál, 
tenyerembe akaszkodtál: 
-- töviskoronássá tettél! 

Átkozott vagy, 
hogy fának születtél. 
Koponyahegyre
hervadni-nyílni egyre, 
magában meghalni nem tudó, 
sorsomra síromig felfutó 
hétágú reménynek. 

Nem akarlak, 
megtartalak mégis. 
Haragszom, hogy rám gyulladtál 
csipkeág, 
de élek, 
füstös mesékké égek 
én is. 

Bennem már nem fogódzik 
sem jövőd, se múltad 
-- pedig hát sírtál, örültél - 
egyetlen ájulásnyi májussá kövültél. 

Jelened van csak 
s dongónak szirmaid 
kacagva felkapó virágod. 


Szép vagy. 
Még nem érzed,
hogy húsomban semmi férgek 
rákosítják el hiányod. 

Szép vagy míg nézlek, 
míg nem keseredik belém halálom, 
-- íze maradsz a méznek, 
csókoknak 
s beszédnek 
a számon. 

Lettünk így átkozottak, 
hogy földdel fává fogottnak 
születtél, 
temettél. 

Rajtam fú' a rossz halál, 
hideg szél.
Megfeszítő szerelemben 
nádszál hatalom kezemben: 
látod-e? 

-- Tudom, leveled se rezzen - 
szánod-e? 

Hallod-e, hogy kiáltok, kereslek?

Átkozott vagy, 
hogy fának születtél 
s kevés vagy keresztnek!

Átkozottak

hang