Ha az idegpályám már idegen 
és foltok az agyamon jelzik az útirányt,
mint csontok az erdő mélyén.
A retinám az ernyő, mellyel én földet sosem érek.
Csak követem a táncoló köd nyomait bennem.
A rostokban a szín,
szavaimban az elmém kiolvad.
Kérget fest az emlék,
terelem a vénám a bőr alá, 
elváltozó az idő.

monolit születés

Fényévre lát,
de szemben a Föld.
Átjár a némaság,
pedig nyelved sem nőtt.
Változz, csak változz át!
Így egyben maradsz.
Változz, még változz át!
Mert széttörte burkod a sötét anyag.

a melanchthon-űrhajó

Szavakból a ház üres, miért vigyáz? 
A fájó testből a szó sújt a levegőre.
Nem hallom a szót, nem látom az írást,
csak érzem, hogy minden kifakul.

shubok