Kis könyvismertető. Néhány alapvető ismeret a védőoltások és a fertőző betegségek összefüggéseiről közel fél órában.

Védőoltásról szellemtudományosan

Gellért Ferenc: Kutya-vers I.

Óvom a terciát,
vakk-vakkantom,
utálom a macskát,
elzavarom.
Be ne gyere, ember,
vaú-ugatom,
takarodj el innét,
ordítozom,
villantom a fogaim,
vicsorítom.
Én is félek. Aki bejön,
megharapom.

Várom a jó gazdám
itthon-otthon,
látom az utcában,
jön már, szaglom.
Hazajött az Isten,
boldogságom,
riszálom a hátsóm,
táncoltatom,
vadul csapkod farkam,
csóválgatom,
vele söprök udvart,
tisztogatom.

Szagolom a gazdám,
mélyre szívom,
puszit adnék tüstént,
ugrom, ugrom.
Simogasd meg buksim,
szeress nagyon,
simogasd meg hátsóm,
azt is hagyom!
Nyalogatom gazdim,
kezét fogom,
szemeimben látni
imádatom.

Megéheztem immár,
csontom várom,
hozhatnád a csontom!
Úgy kívánom!
Add ide a csontom,
rontom-bontom,
add ide a csontom,
már nem bírom!
Végre itt a csontom,
nyalom, rágom.
Hagyjál kicsit békén,
táplálkozom!

Nem adom a csontom,
szótlan morgom,
odébb fekszem, jól van,
csontból mondom.
Vizet iszom, lefetyelek,
szomjam oltom,
csodálatos az életem,
szívből vaú-zom.
Lepihenek emészteni,
sziesztázom,
nem feledem feladatom,
ám most alszom.

Kutya-vers I.

Gellért Ferenc: Pöfögei Pöfpöf, a pöfögető füstös

Ismerek egy gömböc embert,
ő a híres Pöfpöf,
a Pöfögei Pöfpöf.
A faluja, Pöfögeszeg,
úgy hívja, hogy füstös.

Majd kipukkan, de nem azért, 
mert lenyelt egy nagy üstöt,
hanem, mert ha megéhezett,
mindig jókat főzött,
miből aztán a hasába
öt tállal is töltött.

Pöfögei nagy kedvence
volt a finom pörkölt.
Ha nem pöfékelt, folyton majszolt,
így lett teste gömböc.

Cigivel járt-kelt az utcán
a Pöfögei Pöfpöf,
az ő szája folyton-folyvást
ontotta a füstöt.

Meg-megállt és körülnézett,
szívott és fújt: pöf, pöf.
Meg-megállt a házak között
krákogott és hörgött.

A bácsik meg csak mutogattak  
Pöfpöf háta mögött,
a vénasszonyok sutyorogtak,
halkan egymás között:

„Nézd, ott megy a pöfögető,
kezében a füstös,
szája néki hú de bűdös,
csak bírd ki azt a füstöt!”

Ha egyik cigit végigszívta
Pöfögei Pöfpöf,
másikat már gyújtotta is,
pöfékelt csak: pöf, pöf.

Olyan nagyon pöf-pöfékelt
Pöfögei Pöfpöf,
hogy mindenki így kerülgette
a kipöfékelt füstöt.

Tudta ezt jó Pöfögei,
köhögött és prüszkölt,
de csak nem akart megváltozni,
így aztán csak füstölt.

Szívta, fújta, le-lenyelte
a ronda, büdös füstöt.
Felesége el is hagyta:
„Elég volt a bűzből!”

Egyszer aztán Pöfögei
a füsttől bűzlő Pöfpöf,
olyan nagyon krákogott és
hörgött már a füsttől,
hogy orvoshoz ment orvosságért,
köhögött így: köch, köch.

Az orvos őt már jól ismerte,
tudta, ő a Pöfpöf,
megvizsgálta és azt mondta:
„Pöfögei, küszködsz.

Baj lesz ebből hamarosan,
ha továbbra is füstölsz.
Tiszta levegőnél nincs jobb.
Tüdőd csúnya füstös!

Menjél haza, ne dohányozz,
beteg leszel, göthös.
Orvosság meg nincs e bajra,
neked kell legyőznöd!”

Pöfögei félni kezdett, 
hazament és döntött:
soha többé nem pöfékel,
nem fújdogál bűzöst.

Azóta csak néha krákog,
nem köhög a füsttől,
utcán sem kell megállnia,
hogy hörögve köhögjön.

Ma is él és vicces kedvű,
a Pöfögei Pöfpöf,
vidám egészségben élhet
falun, mezőn, hegytetőkön
a tiszta levegőtől.

Pöfögei Pöfpöf, a pöfögető füstös

Gellért Ferenc: Kapálós vers

A telkemen terem gazom,
nem ámulok ma már ezen.
Kapát ragad erős karom,
a hólyagom biz’ elnyerem…

Serény vagyok, kapálok!
Gazoknak ez halál-ok.
Mi koppan ott? Kanál?... Hopp!
Gyomok között találom,
mi elveszett a nyáron?
Ki hozta ezt a kertbe?...
A számat is kitátom...
Vigyázz, kapám! Mi van Veled? 
Virágom is kivágod?!
A gazt szanáld! Világos?
Keservesen kezem verem. 
Kaszám, Te jössz! Virágok!

Kapálós vers

Gellért Ferenc: Légy megértő, toleráns!

Emberlélek, embertárs,
mást másságért sose bánts!
Légy megértő, toleráns!
Minden ember más és más,
kitárt szívnek mind csodás.
Így jó, kerek a világ.
Isten embert fénnyel áld,
s mindenkihez oly színt ád,
mi jóra készít, visz tovább.
Ha lelki pírban virulnál,
a kéket ezért leszólnád?
Hát nem volna ez botorság?

Minden színben szépség zeng,
Isten adta mértékben.
Testet, lelket, szellemet,
csillagfényből Ő kever.
Ha lelked szava pírzene,
a másiké meg kéklene,
de a kék nem tetszene,
azért az még fényzene,
s élnie kell fejlődve,
érlelődve,  épp benne.
Ne mondd, hogy „Bár ne lenne!”,
a létbe Isten lehelte!

Ha bensőd élénk, derűs fény,
társadé meg komor kék,
ne nézd le, tán segítsél!
Egyik sorshoz bőrszín kell,
talán barna, fogadd el!
Másik sorsa melegség.
Úgy véled, ez betegség?
Hisz esélyt kapott Istennél,
s bölcs szándéka benne él!
Nem érti ezt értelem.
Érleld lelked! Türelem!
Isten éltet! – szól szívem.

Az ember lénye sokféle,
bőre színe, külleme,
lelkülete, sok tette
pompás összhang Föld-szerte.
Fanyalognál felette?...
Érték, szépség és jóság
mindenkiben ott munkál.
Keresd, lásd meg mindenben!
Isten így él végtelent.
Ha szemed vak e valóra,
te is tehetsz ám róla:
szíved önzés burkolja.

Élesítsd a szívszemed!
Hályog rajta önzésed,
mely fátyolködbe, őszbe vet.
Sokszor becsap, vedd észre!
Az önámítást se hidd el!
Csak te hordoznál értékest,
és minden egyéb selejtes?
Csak ködbe zárva hiheted!
Az önzés láncos törvénye,
hogy lelked bedugd örvébe,
s kötözködve ítélgess,
a színeket lásd szürkének.

A önzés csaló fátyola
a szívet lágyan nyaldossa.
Ez jó érzés az egódnak,
de nem is láthatsz mást jónak,
tán csak magad, s párodat.
A szív e szürke hályoga
vakként vezet bárhova,
s mint alattomos utálat
terpeszkedik szét rajtad,
s keresi, hogy mit marhat.
Lefitymálgatsz másokat,
hogy felsőbbnek hidd egódat.

Fejleszd magad! Légy nyitott!
A megértésben a titok!
Fogadd el a másságot,
és színekben látsz jóságot!
Szíved azért fátyolos,
hogy mélyről ismerd, mi a rossz,
és belső harcban győzz gonoszt.
Lelked úgy lesz ragyogó,
szabadságban virágzó,
ha fátylad ködét oszlatod,
értő fényed szeretve
mindenkire sugárzod.

Légy megértő, toleráns!

Gellért Ferenc: Csiribiri szerelem

Etet, itat üde ragyogó lényed.
Ölben foglak, s szomj pilled.
Szereteted, a Napod örök fényem.
Látod, versben mint ihlet?
 
Csuda piros az ajakad: édes méz.
Bűbájoddal, kérlek, nézd:
pihe-puha, meseszerü szádon szám,
lángod táncom, látod tán.

Te vagy a kikeletem, a nyárzsongás,
frissen zengőm: átmostál!
Szeretem az üde tüzed: áldott hőd.
Boldog könnyem könnyen jött…

Csiribiri szerelem

Gellért Ferenc: Csiribiri szerelem 2.

Kortyolnálak naphosszat,
bekebelez a karom, a szomj olvad.
Fényed Napként ritmust zeng,
dala szele repül ide mint ihlet.

Ízed számban szárnyas méz!
delejez a mosolyod: a szárnyam kész.
Szívből szállón csókol szám, 
lerokizom e dalon a lángod tán.

Harmat lelked zsengén zsong.
Bizsereg a szerelem, ez elmét bont!
Óvom szív-hőd, mily légkönny’!
szememen a szemüveg: örömből könny…

Csiribiri szerelem 2.

Gellért Ferenc: Phalaikoszi lüktetés

Lázba oltod a szomjam, átkarollak.
Szárnyadó itatóm, a csillagom vagy,
álom, kincses erőm, s beszédes ihlet!
Látod? Hisz szavaimba fest a rímed.

Ízed édeni méze fénybe fon ma,
szinte szétszed a vágy sziréndalodra.
Lelkem most letüdőzi lágy a csended,
s nem felejtem el, áldom én e percet.

	Hajnalonta zsenge zsong’ a lelked,
	dallamodra lobbanok, csak engedd!
	Fényevő vagyok, mióta nézlek,
	észt veszejtve lüktetek Teérted.
 
	Most, hogy értelem vagy életemben,
érzed? ringva zsibongsz szivembe rejtve.
Ó, csodálatos! Elragadsz a hőddel!...
Két szemembe a könny örömre szőtt be…

Lüktetek

Phalaikoszi lüktetés

Gellért Ferenc: Sziveszépnek!

Szavaszent Szeretőm ha beszél,
sziveszőtt zene szól a szemén. 
Hiszen ő született Szeretet!
Ölelő dala – lám – melegen belepett.

Szavaszent velem egy! 
Repesem, üzenem: 
ezeregy köszönet!

Veled él az erőm, veled éli nyarát,
lehelettel itatja a csók puha szád.
Dalolássz, Sziveszép Velemegy!
Dalolássz, Dalanász! 
Lebegek…

Sziveszépnek!

Gellért Ferenc Rest az este

Rest az ember este,
lúd a pőre bőre,
héjakéj a szája,
horkan éjszakába.

A lomha este gyomra
kor’g a napkorongra,
ám álma néma lárma,
s fényt fal éjszakába.

Rongy a szárnya, tolla,
a lelke fut, vakon csak,
a tárgyat, mindahányat
bú-koromba fonva.

Kába Holdas árnya
ágyra, fejre szórja,
s fűre, fára sorban
a kishalált tarolva.

Fúlva fut körözve
a Földre rákarolva,
a reggel árja újra
tolja félrelökve…

titokzatos